1Jób pedig folytatá az ő beszédét, monda: 2Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserűséggel illette az én lelkemet, 3Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban; 4Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot! 5Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom. 6Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem. 7Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem támad, mint az álnok. 8Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az ő lelkét? 9Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljő a nyomorúság reá? 10Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent? 11Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el. 12Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?! 13Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentől, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek: 14Ha megsokasulnak is az ő fiai, a kardnak *sokasulnak meg,* és az ő magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem. 15Az ő maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az ő özvegyeik meg sem siratják. 16Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat: 17Összeszerezheti *ugyan,* de az igaz ruházza magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik. 18Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csősz-csinálta kunyhó. 19Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen. 20Meglepi őt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar. 21Felkapja őt a keleti szél és elviszi, elragadja őt helyéről. 22*Nyilakat* szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elől. 23Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik őt az ő lakhelyéből.