1Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda: 2Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem! 3Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, *s* világánál jártam a setétet; 4A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra! 5Mikor még a Mindenható velem volt, *és* körültem voltak gyermekeim; 6Mikor lábaimat *édes* tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott; 7Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám: 8Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek *és *állottak. 9A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették. 10A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt. 11Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem. 12Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége. 13A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém. 14Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. 15A vaknak én szeme valék, és a sántának lába. 16A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém. 17Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala. 18Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim. 19Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat. 20Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben. 21Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra. 22Az én szavaim után nem szóltak többet, *s harmatként* hullt rájok beszédem. 23Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra. 24Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be. 25*Örömest* választottam útjokat, mint főember ültem *ott;* úgy laktam *ott,* mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.