1Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
2Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
3Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, *s* világánál jártam a setétet;
4A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
5Mikor még a Mindenható velem volt, *és* körültem voltak gyermekeim;
6Mikor lábaimat *édes* tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek *és *állottak.
9A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
10A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
11Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
12Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
13A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
21Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22Az én szavaim után nem szóltak többet, *s harmatként* hullt rájok beszédem.
23Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
25*Örömest* választottam útjokat, mint főember ültem *ott;* úgy laktam *ott,* mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.